Téli mese ovisoknak a kék cinegéről és az elveszett kis rókáról
Egy hideg, havas téli reggelen a kék cinege, akit a barátai csak Csipinek hívtak, épp egy vékony ágon hintázott az erdő közepén. Csipinek minden reggel az volt a szokása, hogy rövid repülésekkel fedezi fel az erdőt, hátha talál valami finom eleséget. De ezen a reggelen valami egészen különös történt.
Ahogy Csipi egy vastag hóréteggel borított bokor mellett elröppent, halk pityergést hallott. Megállt egy közeli ágon, és körülnézett. A bokor alatt egy kis róka kuporgott, szemében könnyek csillogtak.
– Mi a baj, kis róka? – kérdezte Csipi csicsergő hangján.
A kis róka felnézett, és szomorúan mondta:
– Eltévedtem az erdőben, és nem találom a mamámat. Annyira félek!
Csipi megsajnálta a kis rókát.
– Ne aggódj, segítek megtalálni a mamádat! Repülök a magasban, hogy körülnézzek, te pedig gyere utánam! Együtt biztosan sikerrel járunk.
A kis róka hálásan bólintott, és elindult Csipi nyomában. Az erdőben mély volt a hó, de a kis róka kitartóan ugrált, míg Csipi felette repkedett, szemével minden bokrot
és fát figyelve.
Elsőként egy hatalmas medvével találkoztak, aki épp egy üreges fában kotorászott.
– Jó reggelt, Medve úr! – csicseregte Csipi. – Nem látta véletlenül ennek a kis rókának a mamáját?
A medve lassan felegyenesedett, és gondolkodva vakargatta a fejét.
– Azt hiszem, láttam egy nagyobb rókát nem messze innen, az északi tisztáson. Talán ott érdemes lenne keresni.
– Köszönjük a segítséget! – mondta Csipi, majd a kis rókával együtt az északi tisztás felé indultak.
Hosszú gyaloglás után elérték a tisztást, de a róka mama nem volt ott. Viszont egy nyúl ugrándozott elő a bokrok közül.
– Szervusz, Nyuszi! – szólt Csipi. – Nem láttál erre egy rókát, aki a kicsinyét keresi?
A nyúl füleit hegyezve válaszolt:
– Igen, láttam! A patak mentén ment dél felé, nagyon sietett.
– Nagyon köszönjük! – mondta Csipi, és a kis rókával együtt a patak irányába indultak.
A patak mentén haladva már délutánra járt az idő. Csipi és a kis róka fáradtak voltak, de nem adták fel. Egy őzikére lettek figyelmesek, aki épp vizet ivott a patakból.
– Szép napot, Őzike! – csicseregte Csipi. – Nem találkoztál véletlenül egy rókával?
Az őzike körülnézett, majd bólintott.
– Láttam egy rókát a nagy tölgyfánál, nem messze innen. Úgy tűnt, valakit keres.
– Ez biztosan a róka mama! – kiáltott fel Csipi, és szárnyra kapott. A kis róka új erőre kapva futni kezdett a tölgyfa irányába.
Amikor megérkeztek a nagy tölgyfához, ott állt a róka mama. Szeme aggodalommal telt, de amikor meglátta a kis rókát, felragyogott az arca. A kis róka boldogan szaladt oda hozzá, és szorosan hozzábújt.
– Annyira aggódtam érted! – mondta a róka mama, és megölelte a kicsinyét. Majd Csipihez fordult.
– Köszönöm, hogy segítettél megtalálni őt. Nélküled talán sosem találtuk volna meg egymást.
– Szívesen segítettem! – mondta Csipi. – Ez az erdő a mi otthonunk, és itt mindenki segít a másikon.
A róka mama és a kis róka elindultak a meleg odújuk felé, ahol végre biztonságban és együtt lehettek.
Csipi pedig boldogan röppent vissza a fák közé, hogy tovább csicseregje a történetüket az erdő lakóinak.
Az erdő ismét békés és boldog hely lett, ahol mindenki tudta: egy kicsi madár is hatalmas hős lehet.
